- Figyelsz te rám egyáltalán?! – kérdezte élesen Anglia, mivel a mellette ülő Amerika már percek óta kifelé bámult az ablakon a londoni esőbe. Az íróasztalon papírok szerteszét, tollak, a fiatalabb hamburgert ábrázoló tolltartója, a telefonja, valami szupermodern készülék, maroknyi lógó vacakkal a sarkán, a hátlapján meg Stars and Stripes, mi más. - Persze, a kereskedelemről van szó – bólogatott, ám még mindig az ablakot leste. - Két teljes perce a Brit-Kolumbiai jegesmedvékről beszélek – jelentette ki. - Azok nem jegesmedvék, hanem Kermode-baribál medvék, a feketék rokonai, és nem, nem albínók – magyarázta türelmesen a férfi felé fordulva. – Matthew mondta – tette hozzá a furcsálló pillantásra. - Aha. De akkor sem figyeltél. - Bocs, elgondolkodtam, hol is tartottunk? – pislogott a papírokba, azonban Arthur meglepetten nézett rá és nem válaszolt. – Most meg mi van? – nézett fel. - Azon csodálkozom, hogy képes vagy bocsánatot kérni – válaszolta. - Miért, baj? – hajolt hozzá közelebb. - Ne-nem… – rázta meg a fejét. - Akkor jó – mosolyodott el, és felegyenesedett. Az angol azt a kellemes kis görbületet figyelte az ajkain. – H-hé… most meg mit bámulsz? Arthur válasz helyett csak odahajolt hozzá, két tenyere közé fogta az arcát, és felállt, hogy jobban elérje. Homlokát a másikénak támasztotta, és mikor az amerikai nyitotta a száját, hogy meglepetésében szóljon valamit, megcsókolta.
- Figyelsz te rám egyáltalán?! – kérdezte élesen Anglia, mivel a mellette ülő Amerika már percek óta kifelé bámult az ablakon a londoni esőbe. Az íróasztalon papírok szerteszét, tollak, a fiatalabb hamburgert ábrázoló tolltartója, a telefonja, valami szupermodern készülék, maroknyi lógó vacakkal a sarkán, a hátlapján meg Stars and Stripes, mi más.
- Persze, a kereskedelemről van szó – bólogatott, ám még mindig az ablakot leste.
- Két teljes perce a Brit-Kolumbiai jegesmedvékről beszélek – jelentette ki.
- Azok nem jegesmedvék, hanem Kermode-baribál medvék, a feketék rokonai, és nem, nem albínók – magyarázta türelmesen a férfi felé fordulva. – Matthew mondta – tette hozzá a furcsálló pillantásra.
- Aha. De akkor sem figyeltél.
- Bocs, elgondolkodtam, hol is tartottunk? – pislogott a papírokba, azonban Arthur meglepetten nézett rá és nem válaszolt. – Most meg mi van? – nézett fel.
- Azon csodálkozom, hogy képes vagy bocsánatot kérni – válaszolta.
- Miért, baj? – hajolt hozzá közelebb.
- Ne-nem… – rázta meg a fejét.
- Akkor jó – mosolyodott el, és felegyenesedett. Az angol azt a kellemes kis görbületet figyelte az ajkain. – H-hé… most meg mit bámulsz?
Arthur válasz helyett csak odahajolt hozzá, két tenyere közé fogta az arcát, és felállt, hogy jobban elérje. Homlokát a másikénak támasztotta, és mikor az amerikai nyitotta a száját, hogy meglepetésében szóljon valamit, megcsókolta.
Csókpuszi miegymás~